MUNKÁCSY
Munkácsy Mihály neve a magyar művészet panteonjában örök fényességgel ragyog. A 19. század második felének festőfejedelme, aki a magyar nemzeti identitás, a társadalmi érzékenység és az európai művészeti modernitás metszéspontján alkotott, életművével nem csupán hazáját, de az egész világot meghódította. Sorsa, amely egy sótiszt fiaként, Lieb Mihály Leó néven indult, s a párizsi szalonok fényében teljesedett ki, egyben a magyar nép felemelkedésének, a művészi önmegvalósításnak és a nemzeti öntudatnak is szimbóluma lett.
Hans Temple (1857–1931): Munkácsy Mihály műtermében, 1887, olaj, vászon
GYERMEKKORA
Munkácsy Mihály 1844. február 20-án született Munkácson, a Magyar Királyság északkeleti peremén, Lieb Mihály Leó néven.
A festőfejedelem szülőháza Munkácson
Szülei, Lieb Mihály sótiszt és Reök Cecília voltak, akik nagy hangsúlyt fektettek a műveltségre, valamint a magyar kulturális örökségre.
A festő gyermekkori rajza édesanyjáról
Munkácsy Mihály 1885-ben, Lamalou nevű francia üdülőhelyről írt levelet barátnőjének, amelyben részletesen beszámolt a Cserépvárnál szerzett élményeiről: ,,Az első emlékeim 1848-ba szállnak vissza, négy éves voltam akkor... Apám elküldött minket, anyámat és az összes gyerekeket a Mátra hegységbe (itt keveri a Bükkel!), amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon. Itt lakott anyám apja, aki uradalmi intéző volt a Cuoburg hercegeknél. Baj nélkül és sértetlenül érkeztünk Cserép várra. Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim.A bejárattól bal kéz felé kis kápolna állott, Jobb kéz felé a kút, amelynek kerekét naphosszat bölcs nyugalommal forgatta egy szamár mindig előre, szakadatlanul, örökös egyformasággal, szinte úgy érzem, mintha még most is forgatná. A szamár volt a mulatságunk. Ötünk közül egy mindig a hátán ült, s állandóan verekedtünk ennek az előkelő helynek a birtokáért... A kastélyra és építészeti formáira már alig emlékszem. Annál jobban azonban a környékre. Néha még most is bolond vágy fog el, hogy viszontlássam, mert azóta nem jártam ott többé..."
Cserépváralja – Munkácsy Mihály boldog gyermekkorának helye
A boldog és szeretetteljes gyermekkor azonban hamar árvaságba fordult: édesanyját 1850-ben, édesapját 1852-ben veszítette el. A sors kegyetlenül próbára tette a fiút, akit anyai nagybátyja, Reök István ügyvéd vett magához Békéscsabán, míg testvéreit a Reök család más tagjai nevelték fel.
A békéscsabai évek, bár nélkülözéssel és szigorral teltek, egyben a lélek megedzésének, a kitartás és szorgalom erényének iskolájává váltak. Munkácsy később így emlékezett vissza: „Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk – egyszóval minden, ami a gyermeklélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja.”
A családi tragédiák, a korán átélt veszteségek és a vidéki Magyarország szegényes, de mélyen emberi világa egész életművének meghatározó forrásává váltak. A gyermek, aki a sors szeszélyéből inas lett, a magyar nép szenvedéseinek, örömeinek és küzdelmeinek érzékeny ábrázolójává vált.
Munkácsy szüleinek végső nyughelye Miskolcon
ASZTALOSINAS ÉVEI
A nagybátyja, Reök István, a gyakorlati életre készítette fel a fiút: 1855-ben Lang György békéscsabai asztalosmesterhez adta inasnak. Az inasévek kemény munkával, hosszú munkaórákkal, szűkös ellátással és gyakori megaláztatással teltek.
„A fiú 10–12 órákat dolgozott és ellátása is rossz volt. Miután keserves inasévei leteltek, 1858. május 2-án szabadult fel.” Az asztalosműhely rideg világa, a fizikai munka monotonitása és a szegénység tapasztalata mély nyomot hagyott a lelkében. Ezek az élmények később visszaköszönnek a festményein: a Siralomház, az Ásító inas vagy a Rőzsehordó nő mind-mind a társadalom peremén élők, a szegények, a kiszolgáltatottak sorsát örökítik meg. Az aradi segédévek sem hoztak könnyebbséget, feljegyzései szerint hat hónapig nem evett meleg ételt: „Koplalás mellett nyomorban tengődött, csupán az itt tanuló békéscsabai barátaival való találkozásokban lelte örömét.”
A nélkülözés, a betegség és a magány azonban nem törte meg: a szegénység iskolájából a lélek erejével, a művészi érzékenység csírájával lépett tovább.
A FESTŐI HIVATÁS FELFEDEZÉSE
Sorsa fordulópontját Szamossy Elek festőművésszel való találkozása jelentette. 1861-ben, amikor Munkácsy betegsége miatt Gyulán nagybátyjánál lábadozott, Szamossy felismerte a fiú rajztehetségét, és magához vette tanítványnak. Szamossy nemcsak a festészet technikájára, hanem a művészettörténet alapjaira is oktatta, s bevezette a fiatal Munkácsyt a művészi gondolkodás világába.
Gyermekkori rajz
Munkácsy Mihály így emlékezett vissza a gyulai időszakra és a meghatározó találkozására első mesterével: „1861-ben volt, hogy mint rokkant asztaloslegény egészségem helyreállítása végett Gyulán nagybátyámnál váratlanul betoppantottam, ki szigorú ember levén, valami »Jugendstreichot« gyanítva, majdnem rögtön visszaexpediált Aradra, honnan jöttem; másnap azonban, midőn a hideg kegyetlenül kirázott, szó sem volt többé Aradról, és szorgos ápolás alá vetettem. Szerencsémre hideglelésem harmadnapos volt, s a közbeeső napokban jól érezvén magam, szabad időmet rajzolgatással tölthettem. Szamossy akkor tájban olaszországi útjából visszatérvén, Wenckheim gróf meghívása folytán családi képeket festeni Gyulára jött. A véletlen összehozván vele, elmondtam neki egész őszintén, hogy biz én asztaloslegény vagyok, de nagyon szeretek rajzolni, s hogy míg hideglelésem tart, minden időmet a rajzolásra akarom szánni. Megmutattam neki zsenge rajzaimat; ő jól megnézte előbb azokat, azután pedig engem s végre így szólt: «Magából talán más is lehetne, mint asztalos.»”
A réten – korai rajz Munkácsy Mihálytól
A következő években Munkácsy Buziáson, Beodrán és Gerendáson dolgozott, első olajképeit – mint a Fonó nő várakozás közben és a Levélolvasás – már ekkor elkészítette. 1863-ban Szamossy tanácsára Pestre ment, ahol Ligeti Antal, a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának vezetője, és Than Mór festő vette pártfogásba. Ligeti lehetővé tette, hogy Munkácsy a múzeumban képeket másoljon, s így a holland mesterek, Rubens és Rembrandt művészetével ismerkedjen. A múzeumi másolások, a klasszikusok tanulmányozása, a pesti művészeti élet pezsgése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a fiatal festő megtalálta saját hangját.
Munkácsy ecsete
TANULMÁNYUTAK ÉS MŰVÉSZI FORMÁLÓDÁS
A művészi fejlődés útja a nagy európai művészeti központokon át vezetett. 1865-ben Munkácsy a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, ahol Joseph von Führich és Theodor Franz Zimmermann tanították. A bécsi múzeumokban Rubens és Rembrandt művészete mély benyomást tett rá.
Munkácsy Bécsben
A következő állomás München volt, ahol Wagner Sándor műhelyében, Wilhelm von Kaulbach igazgató és Adolf Lier, Eduard Schleich tájképfestők hatása alatt dolgozott. Itt készültek az Árvíz, a Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című festményei, amelyek már a német realista festészet, különösen Wilhelm Leibl és Ludwig Knaus stílusát tükrözik.
Dűlő szénásszekér, 1868, olaj, vászon
A döntő fordulatot azonban Düsseldorf hozta. 1868-ban, Ligeti Antal ajánlásával, Ludwig Knaushoz került. Itt született meg az Ásító inas, amelyen a német életképfestészet, id. Benjamin Vautier és Wilhelm Leibl hatása érződik, de már megjelenik Munkácsy saját, egyéni hangja is. Az Ásító inas a magyar realista festészet egyik alapköve, s egyben a művész önéletrajzi élményeinek, az inasévek sanyarúságának művészi feldolgozása.
Ásító inas, 1869, olaj, fa
A SIRALOMHÁZ ÉS A VILÁGHÍR KAPUJA
A Siralomház megalkotása közben Munkácsy levelet írt Ligeti Antalnak, melyben őszintén feltárta gondolatait a festmény tárgyáról, a munkafolyamat nehézségeiről és a rá váró várakozás súlyáról: ,,Kedves Ligeti úr! Régem készülődöm már, hogy ismét hallassak valamit düsseldorfi hogylétemről, hanem úgy belemásztam a palaitába, hogy csak most tudok némileg kivergődni belőle, de most csak azért, mert teljesen kimerültem s most egy pár napra földhöz vágtam mindent, ami csak arra emlékeztet, hogy piktor vagyok. Ki a szabadba szeretnék menni, de még jobban haza, hanem azt ez évben nem teszem. Először, mert időm nem engedi, másodszor meg, mert a pénz felére szükségem van, hogy megkezdett képemet elkészíthessem. Még nem is írtam Ligeti úrnak, hogy mit kezdtem festeni. Méltán mondhatom, hogy csak kezdtem, noha már negyedik hónapja, hogy hozzáfogtam. A tulajdonképeni képen csak néhány nap óta dolgozom. Eddig az előkészületekkel voltam elfoglalva, tanulmányokat festettem külön minden figurához, kartont rajzoltam, skiccet csináltam stb. Mindezt roppant költséggel, amit képzelhet Ligeti úr, ha megmondom, hogy a modellek naponta 2 forintba kerültek és kerülnek most is a kép festésénél. A kezdett képem tárgya egy siralomházi jelenet, midőn az elítélt rab közszemlére van kitéve. A tárgy elég drámai ahhoz, hogy a legkomolyabban elfoglalhasson, azért is vettem azt a fáradtságot, hogy minden figurához külön stúdiumot fessek, de meg is látszik ám rajta. Most minden erőmet összeszedem, hogy a kép úgy sikerüljön, hogy itt a felébresztett várakozásnak megfeleljen."
Siralomház, 1869, olaj, fa
1870-ben állította ki a párizsi Salonban a Siralomház című festményét, amelyen egy vidéki börtön elevenedik meg, ahol a halálra ítélt betyárt rokonai, barátai, ellenségei búcsúztatják. A kompozíció drámai ereje, a karakterek lélektani mélysége, a fény-árnyék kontrasztok expresszivitása a francia realizmus, különösen Gustave Courbet hatását tükrözi, ugyanakkor a magyar népi sors, a nemzeti szenvedéstörténet szimbólumává is válik. A Siralomház a francia fővárosban aranyérmet nyert, s ezzel Munkácsy egy csapásra, mindösszesen 26 éves korára világhírűvé vált. Théophile Gautier és Castagnary, a kor vezető francia kritikusai különösen lelkesedtek érte, s a festmény előtt tömegek tolongtak. A mű nemcsak a magyar festészet, hanem az egész közép-európai művészet számára új távlatokat nyitott.
A MŰVÉSZI KITELJESEDÉS ÉS A TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS
A Siralomház aranyérme után Munkácsy 1871-ben Párizsba költözött, ahol műtermet bérelt, s a Goupil műkereskedővel kötött szerződés révén anyagi biztonságra is szert tett. A párizsi évek a művészi kiteljesedés, a társadalmi felemelkedés és a nemzetközi elismertség időszakát jelentették. Munkácsy a francia fővárosban a művészeti élet központi alakjává vált, s a legmagasabb társadalmi körökben mozgott.
Munkácsy Mihály és Paál László (1846-1879): Eső után, őszi hangulat, 1874, olaj, vászon
1873-ban hosszabb időt tölt Barbizonba Paál László barátjával, ahol a barbizoni iskola, különösen Jean-François Millet és Camille Corot művészete gyakorolt rá nagy hatást. Az Eső után, őszi hangulat (Napnyugta) című alkotás a két művész szoros barátságának és szakmai kapcsolatának emléke. Paál László kérte fel Munkácsy Mihályt, hogy két emberalakot fessen a tájképre, amelyet 1874-ben Munkácsy értékesített.
A festmény Paál életművének egyik legjelentősebb darabja. Munkácsy közreműködését egykor egy, a hátoldalon elhelyezett, de mára elveszett feljegyzés is hitelesítette, amelyben maga a művész erősítette meg a figurák festését. „Ezennel kijelentem, hogy Bernheim úrnak eladtam Paál (Ladislas de) képét, mely az 1874-es kiállításon »Eső után« címmel volt kiállítva. Kijelentem azt is, hogy a képen lévő alakokat én festettem: Munkácsy. Párizs, 1874. július 17-én. Munkácsy”
Rőzsehordó nő, 1873, olaj, fa
Ebben az időszakban született a Rőzsehordó nő, a munka, a fáradtság, a kitartás és az emberi méltóság himnusza. Ebben az évben festette a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, a Zálogház és más, a magyar paraszti életet, a szegénységet és a társadalmi periférián élők sorsát ábrázoló műveket, amelyeken a társadalmi szociográfia, a szociális érzékenység, a realizmus és a romantika ötvözésével teremtett új műfajt a magyar festészetben.
Köpülő asszony, 1872-73, olaj, vászon
A szalonképek, a városi enteriőrök, a gazdag polgárság életét bemutató festmények – mint a Műteremben, a Párizsi szobabelső, A zeneszoba – a párizsi társasági élet fényűzését, a művész új társadalmi státuszát tükrözik. Munkácsy azonban sosem feledte el honnan indult. Művészetében a két világ, a gazdagok és a szegények, a fény és az árnyék, a boldogság és a szenvedés örök kontrasztban állnak egymással.
A zeneszoba, 1878, olaj, vászon
A művész maga így vallott inspirációjáról: „Az ember sohase tudja, mi lesz a leglelkesebb és biztatóbb inspiratiónak a végeredménye.”
Az 1900-as évek elején Munkácsy Zálogház című festménye a New York-i Metropolitan Museum of Art állandó kiállításán szerepelt, a The Catharine Lorillard Wolfe Gallery teremben; a felvételen – amely 1907 körül készült – az ajtón benézve jobbra látható a mű. A fényképet egy ismeretlen fotós készítette, és ma is megtalálható a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum gyűjteményében.
HÁZASSÁGKÖTÉS A BÁRÓNÉVAL
Munkácsy személyes életének egyik legfontosabb fordulópontja a Madame la Baronne Edouard de Marches-szel (született Cécile Papier) kötött házassága volt. Cécile, aki férjével, Edouard de Marches báróval ismerkedett meg Munkácsyval Düsseldorfban a Siralomház című művének sikere után, hamarosan a művész legfőbb támogatója, menedzsere és múzsája lett.
Munkácsy és neje nászútjuk pesti állomásán
A báró 1873-ban történt halála után alig két hónappal Munkácsy és Cécile eljegyezték egymást, majd 1874. augusztus 5-én Luxemburgban házasságot kötöttek. Az esküvőt követően a fiatal házasok Colpach csendjéből európai körútra indultak. Útjuk Basel, Genf, Freiburg, Milánó, Velence és Bécs érintésével vezetett Pestre, ahol a művész tiszteletére rendezett ünnepségek sokasága fogadta őket. A főváros nyüzsgését követően meghittebb napok következtek: előbb Haynald Lajos kalocsai érsek látta vendégül a párt, majd Csabára utaztak, hogy meglátogassák Munkácsy nagybátyját.
A festő továbbra is a realizmus eszköztárának megfelelő témákat keresett. Reök kismegyeri birtoka kiváló lehetőséget kínált számára: egyszerre adott ihletet és megvalósítási lehetőséget a fiatal, mindössze harmincéves művésznek. Csabai tartózkodása során előszeretettel alkotott a szabadban is. Kiváló tájképek születtek ekkor, és több tanulmány is készült A falu hőse című festményhez, magát a képet azonban már Párizsban alkotta meg. A vázlatokhoz a birtokon dolgozókat kérte fel modellnek.
A falu hőse, 1882, olaj, vászon
Felesége 1874. szeptember 25-én így számolt be a csabai napokról:
„Miska (…) lázasan dolgozni kezdett. Majdnem befejezett két tájképet, ezek elegendők, hogy kifizessük utazásunk költségeit. Utána azzal törődött, hogy legközelebbi nagy festményéhez tanulmányokat fessen. Nagyon szorgalmas és olyan boldog, hogy ismét kezébe vehette ecsetjeit.”
Poros út I., 1874, olaj, fa
A levélben említett két tájkép minden valószínűség szerint a Kukoricás és a Poros út egyik változata lehetett. A „nagy festmény”, amelynek tanulmányain ekkor dolgozott, pedig bizonyosan A falu hőse volt.
A házaspár barátaik társaságában
Cécile és Mihály kapcsolata hamar valódi szövetséggé formálódott: ketten, közös erővel teremtették meg azt a biztos hátteret, amely Munkácsy művészi kibontakozását lehetővé tette.
Avenue de Villiers Párizsban, 1900 körül
Az asszony finom érzékkel és rendkívüli odaadással vett részt a döntésekben, irányította a művész ügyeit, és gondoskodott arról, hogy közös otthonuk, a colpachi birtok is harmonikusan működjön. A párizsi Avenue de Villiers 53. szám alatti palotájuk a francia társadalmi elit egyik központja lett, ahol Munkácsy a legnagyobb műveit alkotta. A festőművész a káprázatos sikerek ellenére sem tartozott azok közé, akik önfeledten lubickolnak a hírnév fényében. A pompás palotában rendezett, a város előkelőségeit ámulatba ejtő estélyeken is inkább kívülállónak tűnt, semmint a művészeti világ ünnepelt nagyurának. Kortársai egybehangzó visszaemlékezése szerint a fogadások megnyitását követően rendszerint hamar visszahúzódott műtermébe. Az összejövetelek tényleges házigazdája többnyire felesége volt.
A felvételen Munkácsy Mihály festőművész és felesége látható életük késői szakaszában. A művész időskori vonásai – az őszülő haj, a szakáll és a megfontolt tekintet – méltóságot kölcsönöznek alakjának. Mellette felesége nyugodt, támogató jelenléte érződik. Elegáns megjelenése és visszafogott tartása jól tükrözi kapcsolatuk bensőségességét. A kompozíció meghitt, csendes pillanatot örökít meg, amely a házaspár hosszú évtizedeken át tartó összetartozását és Munkácsy alkotói pályájának utolsó időszakát idézi.
Házasságuk nem volt mentes a tragédiáktól: a házaspárnak nem született életben maradt gyermeke, s Munkácsy egész életét végigkísérte a fiatalkorában szerzett szifilisz, amely később idegrendszeri tüneteket, depressziót és végül elmebajt okozott. Cécile azonban mindvégig kitartott férje mellett, s halála után a Munkácsy-hagyaték jelentős részét Békéscsabára juttatta, megalapozva „A világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteménye” tárgyanyagát.
A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum napjainkban
A FESTŐI NAGYSÁG KITELJESEDÉSE
1878-as Milton című festményének bemutatását Goupil műkereskedő elutasította, a művész és a kereskedő kapcsolata megszakadt. Munkácsy életében új fejezet kezdődött. Ekkor lépett színre Charles Sedelmeyer, aki tízéves szerződést ajánlott, jóval kedvezőbb feltételekkel, mint korábbi partnere. Sedelmeyer kifejezetten a régi mesterek alkotásaira specializálódott, s ebbe a művészeti koncepcióba Munkácsy festői stílusa is tökéletesen illeszkedett.
Charles Sedelmeyer portré, 1879, olaj, vászon
A Milton című festmény bemutatásával Munkácsy karrierje még magasabbra ívelt. A jelenet, amelyen a vak költő leányainak diktálja az Elveszett Paradicsom sorait, az emberi sors, a művészi teremtés, a hit és a remény allegóriájaként vált a korszak egyik kiemelkedő alkotásává. A mű finom tónusai, érzékeny megoldásai és érzelmi mélysége különösen nagy hatást gyakorolt a korabeli közönségre. A Goupil által visszautasított festmény a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, és döntő lépést jelentett a festő nemzetközi hírnevének megszilárdításában.
Milton, 1877–78, olaj, vászon
Malonyay Dezső visszaemlékezése szerint Munkácsy a Milton elkészítésével „óriási debütöt” mondott ki: ,,Ez a jelenet – s milyen egyszerű mégis, – mindenkit elragad … Teli van érzéssel, meghatottsággal és csönddel: érezzük, hogy ott most történik valami, az Elveszett Paradicsom születésének vagyunk tanúi.”
Munkácsy a magyar nemesi cím elnyeréséhez a világkiállításon elnyert aranyérmére hivatkozott, melyet 1879-ben a Vaskorona Rend III. osztályával ismert el az uralkodó. E kitüntetéshez 1884-ig az osztrák lovagi rang is társult, ám azt külön kellett kérvényezni. Munkácsy e díjazásra támaszkodva kérvényezte a nemesi címet, noha hivatalosan erre nem lett volna jogosult. Végül Tisza Kálmán miniszterelnök méltányosságból támogatta a művész kérvényét. Munkácsy 1880 decemberében Gödöllőn I. Ferenc József jóváhagyásával magyar nemességet kapott, amely révén használhatta a „munkácsi” előnevet. A címet és a hozzá tartozó címert bejegyezték a Királyi Könyvekbe, így hivatalosan is nemesi rangot szerzett, ami jelentős elismerés volt számára.
Munkácsy Mihály címere 1880-ban a Királyi Könyvekben
A KRISZTUS-TRILÓGIA
A Krisztus-trilógia – a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo – a magyar és az európai vallásos festészet egyik legnagyobb teljesítménye. A hatalmas méretű vásznak a keresztény hit, az emberi szenvedés, a megváltás és a remény örök témáit dolgozzák fel. A trilógia nemcsak művészi, hanem a keresztény értékrend kifejeződése. Az ötlet megszületése egy hosszabb folyamat eredménye volt. Munkácsy a hetvenes évek második felére festészetének csúcsára ért, a Milton és a nagy zsánerképek sikere után egyre inkább foglalkoztatta az emberi lélek mélysége és a hit kérdése.
Mester a műteremben
A kortársak visszaemlékezése szerint a témaválasztást két erős élmény befolyásolta: egy párizsi bibliai előadás, amely mélyen megérintette a művészt, valamint a Szentföldről érkező fényképek, rajzok és beszámolók, amelyek a történelmi hitelesség iránti vágyát erősítették. A művész saját vallási élményei is szerepet játszottak: Munkácsy nem tartotta magát szigorúan vallásos embernek, ám a bűn, a szenvedés, a megváltás mélyen foglalkoztatták. A korabeli kritika is megjegyzi, hogy festményei nem dogmatikusak: a lélek drámáját akarta ábrázolni, nem pedig teológiai tételeket.
Krisztus Pilátus előtt (1881)
Az első monumentális vászon két év alatt született. Munkácsy több tucat modellt alkalmazott, tanulmányfejeket festett, régészeti és történeti forrásokat tanulmányozott. A mű bemutatása óriási szenzáció volt Párizsban és az USA-ban egyaránt.
Krisztus Pilátus előtt, 1881, olaj, vászon
A francia kritikus, Albert Wolff így fogalmazott a gigantikus alkotásról: „Munkácsy műve a kor legnagyobb vallásos kompozíciói közé tartozik; a jelenet drámája valósággal megrendíti a nézőt.”
Az amerikai újságok hasábjain is méltatták Munkácsy munkásságát: „Ilyen tömegeket csak egy kivételes művészi erő képes megmozgatni. A kép előtt csend lesz – a szótlanság tisztelete.”
Munkácsy Mihály Budapesten a Krisztus Pilátus előtt hazahozatalakor
1882 februárjában a magyar művészet egyik legfényesebb csillaga ragyogott fel Budapesten: Munkácsy Mihály monumentális Krisztus Pilátus előtt című alkotása, amely már Párizs és Bécs nagy közönségét lenyűgözte, a hazai szemek elé tárult. A régi Műcsarnok impozáns díszterme vált e történelmi bemutató színterévé, ahol a festmény méltósága és a hely szakrális hangulata egyaránt tiszteletet parancsolt.
A festőgéniusz köszöntése születésnapja alkalmából
A harmincnyolcadik életévét betöltő Munkácsyt ezen a jeles napon Ipoly Arnold, a Képzőművészeti Társulat elnöke, valamint Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter köszöntötte. Az ünnepi pillanatot Aggházy Gyula grafikája örökítette meg, s a Vasárnapi Ujságban publikálták.
A 38 éves Munkácsy a Vasárnapi Ujságban
1882 februárjában az a megtiszteltetés érte a művészt, hogy I. Ferenc József a Szent István-rend második fokozatával (kiskereszttel) tüntette ki. Ez a kitüntetés nem csupán a királyi elismerés szimbóluma volt, hanem tovább erősítette Munkácsy presztízsét a magyar és nemzetközi művészeti élet színterén.
Golgota (1884)
A trilógia második alkotása, a Golgota még komorabb és feszültebb hangulatú. Munkácsy ekkor már a hit drámai mélységeit kereste: embereket tanulmányozott, élő modellt, sőt színészeket is használt a karakterek hitelesítésére. Eme alkotás tovább erősítette Munkácsy európai hírnevét, és végleg a kontinens legnagyobb mesterei közé emelte.
Golgota, 1884, olaj, vászon
A Golgota létrejöttében Sedelmeyer is kulcsszerepet játszott: ő ösztönözte a folytatásra, felismerve, hogy Munkácsy monumentális történelmi kompozícióinak óriási nemzetközi piaca van.
A Golgota bemutatója élénk visszhangot váltott ki, a Figaro kritikusa így fogalmazott: „A Golgota nemcsak látvány, hanem lélek és tragédia. A néző nem szemlélő, hanem résztvevő.”
Hasonlóan elismerő volt a budapesti sajtó hangja is, amely a festő egyéni látásmódját emelte ki: „E kép láttán megértjük, hogy Munkácsy a lélek festője. Krisztus alakja nem éteri, hanem emberi – éppen ez nagyítja fel nagyságát.”
Az 1884 húsvétjára elkészült Golgota érdekessége, hogy a keresztre feszített Megváltó alakját Munkácsy Mihály önmagáról mintázta. A művész személyes azonosulása Krisztus szenvedésével nem csupán szimbolikus gesztus volt: a fennmaradt fényképek tanúsága szerint a "keresztre feszített" Munkácsyt maga de Suse márki örökítette meg. Munkácsy vállalta a testi megpróbáltatást, hogy minden porcikájával átélje a Megváltó fájdalmát és emberi gyötrelmét, így a festmény nem csupán vizuális ábrázolás, hanem az alkotó mély lelki azonosulásának monumentális tanúsága is.
Munkácsy a keresztfán
Ecce Homo (1896)
Munkácsy a millenniumi ünnepségekre készítette el a trilógia záró darabját, az Ecce homot, amely méltó lezárása a ciklusnak.
Ecce homo, 1896, olaj, vászon
Az 1895. április 14-i Vasárnapi Ujság hasábjain Szánthai István személyes élményeit osztotta meg a műről, aki Munkácsy műtermében tett látogatást: ,,Azt a jelenetet ábrázolja, mikor Krisztus keresztre feszítése után a néptömeg eltávozik a szinhelyről, s csak a rokonok maradnak vissza, siratva a drága halottat. Ez voltaképen a folytatása Munkácsy "Golgotha" czimű festményének, de csak a tárgyánál fogva, mert a helyzet egész más és új. Óriási terjedelmű kép, életnagyságú alakokkal. E festménynél a mester újból egész tökéletességében láttatja művészetét s azt a rendkívüli világító erőt, mely az ő képeit oly sajátszerűen jellemzi. Csoportosítása kerekded, s egy részről a pompás színezés, más részről magának a kompozicziónak arányos harmóniája gyönyörködtet benne. Munkácsy legújabb festményének czíme: "Ecce homo", s azt a jelenetet ábrázolja, mikor a kiváncsi tömegnek egy erkélyről fölmutatják Krisztus holttestét. Még csak vázlat ugyan, s még úgy is csak megkezdés, mert az alakok csupán körvonalakban vannak megrajzolva s a világossági masszák a sötét tónusoktól egy szinnel elválasztva; de már e könnyen odavetett rajzban is benne van a tragédiai hatás. Fent az erkélyen Krisztus holtteste, körülötte a közömbös pribékek, s alant a tolongó, nyüzsgő, kiabáló, ujjongó és kíváncsi néptömeg mutatja, hogy itt valami rendkívül fontos és az egész közönséget egyetemesen érdeklő dolognak kellett történnie."
Munkácsy Mihály műtermében – Szánthai István rajza
A korabeli Magyar Művészet folyóirat így értékelte: „Az Ecce Homo a megrendülés festészete. A művész utolsó nagy erőfeszítése, melyben még egyszer megvillan géniusza.”
Többen tragikus párhuzamot vontak Munkácsy romló egészsége és Krisztus megkínzatása között: „A szenvedést már nem csak festi: átéli."
A képhármas különlegessége abban áll, hogy Munkácsy a nézőt nem pusztán szemlélőként, hanem az események részeseként vonja be a történetbe: minden alak, minden mozdulat és árnyék egy-egy morális felhívás az emberiséghez. Ezek a festmények egyszerre történelmi és lélektani tablók, melyek a 19. század emberi és társadalmi drámáit örökítik meg örökérvényű eszközökkel.
Munkácsy díszmagyarban 1896-ban
BETEGSÉGE, HALÁLA, TEMETÉSE
Munkácsy egész életét végigkísérte a fiatalkorában szerzett betegsége, amely később idegrendszeri tüneteket, depressziót és végül elmebajt okozott. 1896 után állapota gyorsan romlott, élete utolsó három évét az endenichi szanatóriumban töltötte, ahol 1900. május 1-jén, mindössze 56 évesen hunyt el.
Az endenichi gyógyintézet - Az első emeleti sarokablak tartozott Munkácsy szobájához
Munkácsy szobája a gyógyintézetben
A Vasárnapi Ujság szerkesztősége megkereste az endenichi szanatórium igazgató főorvosát, Dr. von der Helmet, aki az alábbi értesítést küldte a lapnak: „Munkácsy úr az endenichi szanatóriumban 1897. január 31-től haláláig, 1900. május elsejéig tartózkodott. Baja a hátgerincében támadt s lassanként nagy mértékű bénulást idézett elő úgy, hogy nem igen tudott tenni semmit sem. Szeretett a szanatórium tágas kertjében járkálni s gyakran tett sétakocsizásokat a szanatórium szép vidékén. Környezete iránt a beteg mindig szíves és szeretetreméltó volt; különösen örült, ha neje, vagy rokonai és barátai meglátogatták. (Munkácsyné úrasszony, hogy férjét gyakrabban látogathassa, a közeli Kölnben tartott szállást.) Az utolsó hetekben Munkácsy úr nem egészen jól érezte magát, de azt még nem lehetett várni, hogy a katasztrófa oly hamar beáll. Ellenkezőleg, április végén némi javulás mutatkozott. Ekkor április 30-án este mihamar elmúlónak látszó szívgyengülés lepte meg, mely azonban másnap délelőtt ismétlődött s minden ellene alkalmazott szer hatására sem szűnt meg. Munkácsy úr így május elsején déli egy órakor csendesen elhunyt neje jelenlétében, akit, valamit az orvost, a lelkészt, aki az utolsó kenetet adta föl rá, még nyájasan üdvözölt.”
Gyászjelentés
,,A nagy művész holttestét ugyanazon szobában terítették ki, melyben utolsó éveit töltötte. Virágot, rózsákat hoztak, azzal vették körül halottas ágyát. Fejtül állították az ő remek «Golgotha» képének egyik részletét, a fölfeszített Krisztussal, a kereszt lábánál kesergőkkel. Oldalt a halottas ágynál a «Krisztus Pilátus előtt» metszete függött. A halottat feketébe öltöztették, kezébe kis feszületet adtak. A halott arcza beesett, s olyan fehér lett, mint a haja és szakálla." - publikálta a Vasárnapi Ujság 1900. május 13-án.
Munkácsy ravatala Endenichben
Halála után testét duplafalú koporsóban szállították Magyarországra, ahol 300 ezer ember kísérte utolsó útjára a Kerepesi temetőben (ma Fiumei úti sírkert). Temetése a nemzeti gyász, a magyar társadalom minden rétegének közös vesztesége volt.
Munkácsy ravatala a Műcsarnokban
A katafalk a Műcsarnok előtt
A Vasárnapi Ujság tudosítása a szomorú, egész országot megrázó eseményről: ,,A gyász megható pompájával, ezernyi ezrektől kísérve tért örök pihenőre, hazai hantok alá a nagy művész. A végtisztességet az ország rendezte, a koporsó körűl megjelentek az állami méltóságok, az országgyűlés, irodalmi és művészeti egyesületek, a társulatok, az iskolák, polgári és katonai hatóságok. A temetés napján a képviselőház nem tartott ülést, az iskolákban is szünetelt az előadás. ... A nehéz ólomkoporsóba zárt holttest két napi út után május 6-án délután két óra előtt érkezett meg a keleti pályaudvarba. ... Munkácsy ólomkoporsóban nyugszik, a mely kemény tölgyfakoporsóba van téve. A tölgyfa-koporsó egyszerű, köröskörül ezüsttel beszegve s oldalfalán kettős pálmaág szintén ezüstből. ... A ravatal. Wlassics miniszter a hamvaknál látogatást tett, elvitte a kormány koszorúját. A közoktatási minisztérium is külön koszorúval járúlt a ravatalhoz. A Műcsarnok előtt ekkor emelték az ácsok a négyszögletű talapzatot, mely fölfelé keskenyedik; erre helyezték a katafalk bordázatát. Fadrusz és Stróbl szobrászok antik katafalkot választottak mintául. Hogy a márványhoz hasonló legyen, fehér vászonnal vonták be. A talapzatot betakarták fekete szövettel. Ennek a lábtúl eső részén aranyos babér koszorúba foglalták a művész féldomború mellképét. Az alsó széles talapzatán, melyen a koporsószerű etrusk stílű szárkofág nyugodott, még maradt annyi hely, hogy a négy sarkon ampollákat lehessen elhelyezni, s azokban lángoló naftát gyújtani. Ezek az ampollák a Nagy-Szent-Miklóson talált "Attila kincse" közt levő edények mintája után készültek. Mindegyik elejéből bikafő emelkedik ki, hátrafordulva a csészék felé, melyekből lobogó lángok csapnak ki. A Műcsarnok oszlopzatát is befedték fátyollal. A Műcsarnokban fekete leplet aggattak föl, úgy, hogy a középső bejárótól kezdve egész a palota nagy köralakú fedett udvarához, a hol a koporsó állt, a termeken végig egyenes úton hosszú fekete folyosón lehetett eljutni. A Bonnból, Kölnből, Endenichből hozott és küldött koszorúkat a ravatal lépcsőzetén helyezték szerteszét. Az oszlopokat itt is feketével vonták be. A koporsót csak egy babér- és pálmakoszorú diszítette: az özvegyé. Május 7-ikén még nem nyithatták meg a műcsarnokot a közönségnek, hanem csak 8-ikán. Az eső szakadt, de a közönség zarándoklása megindult. A koporsót körűl vevő gyertyák nem oszlathatták szét a komor sötétséget. Csak a ravatal mögött a fekete posztóra varrt nagy fehér kereszt bontakozott ki a homályból. A koszorúk nagy része is ezen a napon érkezett a testületektől, kormánytól, hatóságtól és a külföldről. A halál híre Párisban is nagy részvétet keltett. A lapok hosszú czikkekben emlékeztek meg a nagy mesterről, ki egyike volt azoknak a párisi művészeknek, kiknek szalonjaiba egész Páris eljárt. Fölelevenítik a visszaemlékezéseket, melyek a Parc monceau-i palotájához fűzik mindazokat, a kiknek neve ismert Párisban. Május 9-ikén délelőtt a budapesti iskolák növendékeit tanáraik vezették hosszú sorban a ravatalhoz. Délután két órakor elzárták a Műcsarnokot, mert a temetés ideje elérkezett. A temetés. Bár a temetés idejét ötödfél órára tűzték ki, már két órakor a városligetnek az Andrássy-útról nyiló torkolata megelevenedett, s aztán egyre jobban szaporodó sokaság igyekezett ott is helyhez jutni. A Műcsarnok előtt az Andrássy-úton, az Erzsébet-kőrúton, a Kerepesi-út külső részén, a hol a gyászmenet a temetőbe ment, megszámlálhatlan sokaság sorakozott. A Műcsarnok belseje szűk volt annak a tömérdek előkelőségnek befogadására, mely ott megjelent. A palota oszlopos lépcsőzetén is fényes egyenruhákat, közös hadseregbeli tábornokokat és a honvédtiszti aranyos atillákat lehetett látni. A ravatal mögött levő emelvényen gyűltek össze a kormány tagjai, a hadsereg képviselői s közéletünk kitűnőségei, a kik közül ott voltak: Széll Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Wlassics Gyula, Lukács László, Hegedűs Sándor, Darányi Ignácz és Plósz Sándor miniszterek, Gromon Dezső, Tarkovich József és Vörösmarty Béla államtitkárok, Lobkovitz Rudolf herczeg hadtestparancsnok, Bohonczy György altábornagy, térparancsnok, a honvédség és hadsereg számos törzstisztje, főpapok országgyűlési képviselők s a társadalom és közélet kiváló tagjai. A koporsó mellett most is, mint mióta felállították, művészek 6-6 képviselője állt tiszteleti őrségül. A Műcsarnok előtt az egyesületek sorakoztak és csapatjaik messze kiértek az Andrássy-utra, a hol az iskolák növendékei álltak sorban."
A gyászmenet elindulása a Műcsarnoktól
A kor vezető műkritikusa, Lyka Károly Munkácsy halálakor: „Munkácsy Mihály egyike volt a fölséges titánoknak, akik heroikus erőlködéssel emelték az újjászületett nemzetet a kultúrnépek sorába. […] Mikor külföldre ment, akkor is a talpán vitte magával a magyar földet, és a Párisban élő mesterben az egész világ mindig a magyar mestert tisztelte.”
Koszorúvivő kocsik
A sírhelyet 1911 óta Telcs Ede szobrászművész alkotása díszíti. Munkácsy emlékét ma is múzeumok, emléktáblák, utcanevek, díjak és szobrok őrzik szerte az országban.
MŰVÉSZI STÍLUS, TECHNIKA ÉS HATÁSOK
Munkácsy művészete a romantika és a realizmus határán, a társadalmi érzékenység, a lélektani mélység és a festői invenció ötvözeteként jellemezhető. Szorosan kötődött a Gustave Courbet által képviselt realista ábrázoláshoz, de műveiben mindig jelen volt a romantikus expresszivitás, a nemzeti érzés, a sorsszerűség.
A festői technika terén Munkácsy a düsseldorfi években sajátította el a bitümmel való alapozást, amely különleges tónusegységet, mély, sötét színharmóniát eredményezett. Ez a technika azonban hosszú távon a festmények sötétedéséhez, a festékfelület felpuhulásához vezetett, ezért a Munkácsy-műveket ma is speciális körülmények között kell őrizni.
A tájképfestészetben a barbizoni iskola, különösen Millet és Corot hatása érződik, de Munkácsy mindig a magyar táj, a magyar paraszti élet sajátos hangulatát, színeit, fényét ragadta meg.
HATÁSA A MAGYAR FESTÉSZETRE, TANÍTVÁNYAIRA
Munkácsy művészete egész magyar festőnemzedékekre gyakorolt meghatározó hatást. Kompozícióteremtő készsége, romantikusan expresszív realizmusa, a társadalmi érzékenység példaként szolgált az alföldi festők, a nagybányai iskola és a 20. század magyar művészei számára. Kiemelkedő tanítványai és követői közé tartozik Hollósy Simon, Thorma János, Tornyai János és többek között Koszta József, akik a realizmus, a naturalizmus, majd az impresszionizmus és a plein air festészet útján vitték tovább a mester örökségét. A nagybányai művésztelep, a magyar tájképfestészet, a szociális tematikájú életképek mind Munkácsy hatását tükrözik.
Munkácsy művészete egyszerre nemzeti és egyetemes, magyar és európai, személyes és kollektív. Művei a társadalmi, nemzeti és egyetemes emberi értékek kifejezését szolgálják. Élete és művészete a magyar történelem, kultúra és művészet egyik legfényesebb fejezete.